Bencés szellemiség

BENCÉS SZELLEM – BENCÉS LELKISÉG

Dr. Sólymos Szilveszter OSB írása, mely 1993-ben jelent meg a Távlatokban

A Második Vatikáni Zsinat az Egyházról tárgyalva megállapítja, hogy tagjai között vannak, akik elkötelezik magukat az evangéliumi tanácsokra fogadalommal vagy más kötelékkel, hogy ezáltal egészen a mindenekfölött szeretett Isten tulajdonává legyenek; és neki szolgáljanak. (Lumen gentium, 43. pont.) A szerzetesek az egész egyház javára ajánlják fel a Szentlélek szerint való életüket erejükhöz mérten, és hivatásuk jellege szerint imával és munkával fáradoznak Isten országáért. Az egyház védi és erősíti a különféle szerzetesrendek sajátos jellegét (Uo. 44.). – A szerzetesélet korszerű megújításáról szólva pedig kijelenti; hogy a szerzetescsaládok egész sora fejlődött, alakult ki csodás változatosságban; majd pedig a visszatérést sürgeti minden keresztény élet forrásához és az intézményt létrehozó eredeti szellemiséghez. (Vö.: Perfectae caritatis 1. pont.)

Tehát jogosan beszélhetünk az egyes szerzetesrendek sajátos szellemiségéről, lelkiségéről, mely az alapító szándéka szerint és a történelmi fejlődés során valami módon minden szerzetesi közösséget megjellegez. A szellemiséget és lelkiséget itt alapvetően egyként kezeljük, bár a szellemiség kétségkívül tágabb értelmű, mint a lelkiség.

Azt nem lehet tagadni, hogy a múltban ezek a rendi sajátosságok- nemegyszer túlzott rendi öntudattal – talán kelleténél nagyobb hangsúlyt kaptak, és feleslegesen szembeállítottak szerzetesrendeket egymással. Az utóbbi fél évszázadban – részben éppen a II. vatikáni zsinat hatására – a szerzetesrendek identitásukat keresve jelentősen közelebb kerültek egymáshoz. Fontosabbnak tűntek számukra a lényeget jelentő, közösen vallott értékek, mint a járulékos különbségek. Ugyanakkor ez nem jelenti, hogy ne ápolják kellő mértékben saját értékeiket, éppen a jogos pluralizmus jegyében.

A “bencés rend” sajátos szellemiségét keresve először is tudatosítanunk kell, hogy “bencés rendről” csak tágabb értelemben beszélhetünk. A bencés életforma sajátosságához tartozik ugyanis az, hogy minden kolostor, minden szerzetesi közösség alapvetően önállóságban él, csupán egy lazább szervezeti kötelék kapcsolja egybe a hasonló elgondolások szerint élő közösségeket; ezeket ma kongregációknak nevezzük. Jelenleg húsz bencés kongregációban tömörül a közel négyszáz közösségben élő tízezer bencés szerzetes. (Ezenkívül a sokszínű női bencés közösségek kb. tizenkétezer tagot számlálnak.) – Ettől az általánosan elfogadott, relatív önállóságot jelentő szervezeti formától némileg külön úton jár a magyar bencés kongregáció, amely 1802-ben történt visszaállítása óta a tanítói munka érdekében kénytelen volt a centralizált szervezeti formát kialakítani.

Jelen írásunkban nem a magyar bencés kongregáció sajátosságairól szólunk, hanem az egyetemes bencés szellemiség, lelkiség rövid összefoglalását kíséreljük meg. Azt, hogy a Szent Benedek-i szerzetesi elgondolást követő közösségek célkitűzésében és életében melyek azok a közös vonások és törekvések, melyek együttesen érzékeltetik azt, amit bencés szellemnek; lelkiségnek nevezhetünk.

Az alapító személye és elgondolása alapvetően meg szokta határozni követőinek szellemi arculatát. – Szent Benedekről dióhéjban: Az V és VI. században élt Rómában, értelmiségi keresztényként. Az igazibb krisztusi életet keresve elhagyja Rómát; először a remeteéletben keresi a radikális elfordulást a világtól, majd a remeteségben való megedződés és annak tanulságai után tanítványokat gyűjt maga köré. Végül is Cassino hegyén megtelepedve a közösségben élő szerzetesek számára írja meg Reguláját. Benedek hatása életében alig mutatkozott meg. Személye háttérben marad életműve mögött, mely 1000 éve áll fenn, és az európai kultúrának szerves részévé vált: Mint a nyugati szerzetesség alapítója és az európai szellemiség alakítója 1964-ben VI. Pál pápától az “Európa védőszentje” címet kapta meg.

A bencések joggal tekintik magukat a legősibb nyugati szerzeteseknek, az első monasztikus szerzetesrendnek. Mint ilyennek egyik alapvető vonása, hogy nem tartozik lényegéhez semmiféle konkrét célkitűzés, illetőleg munkaterület, amint azt az újabb kori szerzetesek esetében tapasztaljuk. Ezek általában egy meghatározott feladat vállalására alakulnak, mint pl. tanítás, misszió, szociális munka stb.: A bencés szerzetes számára minden olyan munka elfogadható, amely alapvetően összeegyeztethető a Regula és a közösségi élet Szent Benedek-i elgondolásával.

Bár Szent Benedek először a remeteségben kereste a keresztény élet tökéletességét és bizonyos nosztalgia ez iránt az életforma iránt később is tapasztalható nála -, Szabályzatát alapvetően mégis cenobiták, az evangéliumi életre közösségben törekvők számára írja meg. – Az ő elgondolásában a kolostor a helyi egyház. Eszménye az apostoli idők jeruzsálemi egyházának élete, ahol a hívők mind egy szív és egy lélek voltak, kitartottak a naponkénti imádságban, és mindenük közös volt (vö. ApCsel 4). Ez az ősegyházi, eszményi közösségi élet állott Szent Benedek szeme előtt is. Igazában nem gondolt ő valami külön “szerzetesrendre”, hanem egészen következetesen és radikálisan krisztusi életre vágyó tanítványok számára akart keretet biztosítani, indításokat adni. Felhasználva az előtte kialakult szerzetesi hagyományokat, az evangélium vezetése alatt akart hiteles keresztény életet élni. A Regula a hagyományokat és az alapító élettapasztalatainak lerögzítését képviseli; ennek pedig őre és élő magyarázója, a szerzetesek lelki fejlődésének irányítója az apát. E kettős irányítás alatt éli a szerzetesi közösség az apáttal eleven kontaktusban, az ő irányítása alatt, testvéri együttesben a maga életét. Szent Benedek számára szerzetesnek lenni alapvetően a Regula és az apát irányítása alatti életet jelenti. A történelmi fejlődés során a Regula előírásait az egyes korokra és a kolostorok sajátos életkörülményeire a Statútum, a rendi Szabályzat részletezi és konkretizálja.

A Regula és az apát tehát a bencés közösség két tartóoszlopa. Szent Benedek Regulája részben az ősi szerzetesi hagyományokat, részben Szent Benedek érett életbölcsességét közvetíti számunkra. A szerzetesi közösség életét szabályozó törvénykönyv, amely azonban tele van a lelki élet tanítómesterének, a nagy nevelőnek eszméivel és buzdításával. Első olvasásra természetesen az 1000 éve írt és korhoz kötött jegyek szúrnak szemet; de az elmélyedt tanulmányozás azóta is mindig időszerű bölcsességet és az evangéliumi életre ösztönző mély igazságokat fedez fel benne.

A Regula hiteles és élő magyarázója az apát, a közösség elöljárója. Az apát szerepe rendkívül jelentős a bencés közösségben. Krisztust képviseli: ő a tökéletességre törekvők mestere, a nyáj pásztora, a beteg lelkek orvosa. Az élő közösséggel folytonos kapcsolatban állva a közösség tanácsaira és igényeire tekintettel kell lennie. Elöljárói tiszte gyakorlásában folyton hallania kell a figyelmeztetést: Isten előtt felel a rábízottakért.

Ahogy az ősegyház első keresztényei imádkozó közösség voltak, akik Krisztus szándéka szerint szüntelen imádkoztak, és így várták a parúziát, a bencés közösség Szent Benedek elgondolásában is elsősorban imádkozó közösség. Bencés élet az egyház imájának – tágabb értelemben a liturgiának – közösségi és lehetőleg ünnepélyes végzése nélkül alig képzelhető el. Ez a Regula utasításaiban számtalanszor megfogalmazódik: Operi Dei nihil praeponatur (43. f.) – az istenszolgálatnak semmit elébe ne tegyenek. Szent Benedek az Opus Dei kifejezésen az egész liturgiát is, de elsősorban mégis a zsolozsmát érti: ez egyszerre a közösség szolgálata Isten felé, és ugyanakkor az Isten szolgálata, megszentelő tevékenysége a közösség felé. Szent Benedek a Regulában kimerítően részletezi a zsolozsma végzését; az Eucharisztia ünneplésében – melyről keveset szól – természetesen átvette az akkori egyházi gyakorlatot. Az egész liturgiában a nagy Egyház szerves részeként kíván részt venni: sicut psallit Romana Ecclesia – ahogy a római Egyház imádkozik,(13. f.). A zsolozsma a bencés közösség szemében az egész Egyházért és az Egyház nevében végzett imádás, és egyúttal a szerzetesek sajátos lelkipásztori munkája. A zsolozsmának ezen utóbbi szerepét az új zsolozsmáskönyvet bevezető Laudis canticum kezdetű pápai kísérőirat is hangsúlyozza: “. . . azokat, akik a szerzetesi fogadalmak által megkülönböztetett módon vannak elkötelezve Isten és az Egyház szolgálatára, a zsolozsma végzésében vezesse az a mélyen átérzett meggyőződés is, hogy csodálatos a zsolozsma belső értéke, és igen nagy annak lelkipásztori és aszketikus jelentősége.” Nem véletlen tehát, ha az idők folyamán egyes kolostorokban, mint pl. Clunyben szinte egyoldalúvá, mindent kiszorítóvá vált az istendicséret, a liturgia végzése, és ezért a bencéseket Krisztus király udvartartásának is nevezték. Az ilyen egyoldalúságok újra és újra helyükre kerültek. Az kétségkívül nem véletlen, hogy a bencés kolostorok egészen Istenre beállított életformájuk és közösségi életük következtében képesek a liturgia elmélyült végzésére. És az is érthető, hogy a legutóbbi évszázad liturgikus mozgalmaiban és megújulásában a bencés kolostorok és egyes szerzetesek (pl. Herwegen apát, Beauduin, Odo Casel stb.) kiemelkedő szerepet vittek; hazánkban utalhatunk Szunyogh Xavér atyára, mint a liturgia nagy népszerűsítőjére.

Bár Szent Benedek Regulájában az egész nap menetét a zsolozsma közös végzése határozza meg, az imádságos lelkületet volt hivatva táplálni a lectio divina (mely egyszerre jelenti a mai lelki olvasást és elmélkedést), valamint a szív önként előtörő magánimája. Az imádságos légkört segíti elő a silentium, a szent csend hangsúlyozása.

Az eddigiek alapján is világos, hogy a bencés lelkiség Krisztus-központú és egyházközpontú. A monostor Szent Benedek elgondolása szerint domus Dei, az Isten háza (31. f.), familia Dei, az Isten családja. Ez a közösség az “Úr szolgálatának iskolájá”-t járja. Ebben az iskolában az apát a tanítómester, aki egyszerre kell, hogy megjelenítse az atya jóságát és a mester keménységét, nyájának gondozója és lelki táplálója, és a közösség egységének kifejezője legyen. Az apát Krisztust tükrözze tanításában és életében. A Regula Krisztus-képe egyrészt az ősegyháznak és román templomoknak fenséges Krisztusát, másrészt a jó Pásztor irgalmas alakját tükrözi.

Szent Benedek szerint a szerzetes egész élete állandó istenkeresés. A szerzetes engedelmes tanulóként, Istenre figyelő szívvel törekszik a tanítványi lelkületre. A hagyományos hármas evangéliumi tanácson kívül a conversio morumra és a stabilitásra is kötelezi magát. A conversio morum a szerzetesi életalakítást jelenti, amely napról napra a szerzetes új emberbe öltözésében valósul meg, az alázat, az engedelmesség és az önmegtagadás gyakorlásával.

A stabilitás, állhatatosság kötelekének megértéséhez arra kell gondolni, hogy Benedek olyan korban élt, amikor a római birodalom felbomlásával minden meginogni, összeomolni látszott. Ebben a bizonytalan és kilátástalan helyzetben a kolostorban vállalt közösségi élet biztonsága volt a megtartó erő. A stabilitás kettőt is jelentett és jelent ma is a bencés szerzetes számára: egyrészt a helyi közösséghez való ragaszkodást, hisz a bencés szerzetes egy meghatározott kolostori közösséghez való csatlakozásra kötelezi el magát; másrészt a lelki állhatatosságot, a végleges elkötelezettség vállalását is jelenti. Ez a stabilitás, korunknak gyorsan változó és sok divatos áramlatot kínáló világában különösen is fontos, a bencés élet nem kapdos minden újdonság iránt, bár nem is zárkózik el eleve; de a szerzetesi életbe szervesen beépíthetőt veszi át. A ma embere számára, aki nem könnyen tudja magát végleges elkötelezettségre elhatározni, ez a stabilitáseszme különösen is ösztönzőleg hathat.

A Szent Benedek-i szellemnek egy másik jellemző vonása a discretio. Ez az erény egyrészt a Regulában is jelenti, hogy birtoklója rendelkezik a megkülönböztetés adományával; meg tudja különböztetni a lényegeset a lényegtelentől, a jó sugallatokat a rossztól stb. Másrészt jelenti a mérsékletet, a mértéktartást a lelki élet gyakorlataiban, az önsanyargatásban stb.; összehasonlítva a szerzetesség, főleg keleti szerzetesség akkori aszketikus gyakorlataival, Szent Benedek Regulája mérsékeltnek mondható. Számol az emberi természettel, annak adottságaival. Megtalálja az utat a szigor és a szelídség közt, az alázat és a méltóság között, az ima és munka aránya között. A bencés életformát a történelem folyamán éppen a diseretió-ból eredő alkalmazkodóképesség jellemezte. A Regula előírásai általában olyanok, hogy Benedek elgondolása szerint mindig ösztönözzék többre a jókat, a gyengéket meg el ne csüggesszék, hanem bátorítsák.

A Regula bölcsessége és mérséklete az ima és a munka közti egyensúlyban is jól érzékelhető. A Regula szinte szintézist nyújt a kontempláció és az akció között. Ima és munka együtt alakítják és hatják át a szerzetes életét, egyik a másikat segíti. A szerzetesnél a világi teendők is Isten ügyévé válnak, nem különül el egymástól a kettő mesterségesen. Pl. ha a szükség úgy kívánja, hogy az aratás nehéz munkáját a szerzeteseknek a kolostortól távolabb kell végezni, akkor ott imádkozzák el a zsolozsmát. Benedek számára a munka nem öncél, hanem a tökéletesedés eszköze; ez nem jelenti, hogy főleg a középkorban nem váltak volna a szerzetesek sajátos munkájukkal a középkori civilizáció terjesztőivé és az antik kultúra átmentőivé. Munka és imádság harmonikus váltakozása a bencés életnek bizonyos kiegyensúlyozottságot ad, egy bizonyos egészséges ritmust. Az ora et labora – imádkozzál és dolgozzál! – jelmondat, ha nincs is szó szerint a Regulában, jól kifejezi annak szellemét.

Az egyes korok és egyes kolostorok vagy kongregációk a sajátos egyházi vagy társadalmi igényeknek megfelelően is vállaltak munkát. A középkorban térítettek és misszionáltak, mezőgazdálkodással vagy kézművességgel foglalkoztak, avagy az írástudás otthonai voltak. Később bekapcsolódtak a társadalom oktató-nevelő munkájába, vagy éppen a lelkipásztorkodásba. Talán nem mindig sikerült az eszményt megőrizni, de a törekvés nem hiányzott. A bencés kolostorokat mindig valami tágasság, nagyvonalúság jellemezte, távol minden beszűkítettségtől. Ha időnként hanyatlásnak is indultak, mindig tudtak visszanyúlni a Regulához és a hagyományokhoz, ahogy ezt a XX. század első felének jeles Maria Laach-i apátja mottójával kifejezi: Alte Quelle, neue Kraft – Régi forrás, új erő. Vagy ahogy a cassinói kolostornak jelmondata succisa virescit – megnyesve is kiújul – fogalmazza meg; ez a mindig megismétlődő megújulás igazában az egész bencés történelemre áll.

A bencés kolostor korunk embere számára az örök értékekre beállított voltával egyrészt képvisel valami eszkatológikus jelleget: már itt a földön az eljövendőre mutat. Szent Benedek figyelmeztetése a Regulában gyakori: a halált a szerzetes naponként tartsa szeme előtt. A Regula azt tartja eszményinek, ha a szerzetes élete a kolostoron belül folyik le, ott találja meg a munkára a lehetőséget. A szerzetes azonban mégsem gyűlöli a világot, nem menekül tőle riadtan. Átérzi felelősségét a világért. Ezt nemcsak az emberiségért végzett imájával teszi, hanem úgy próbál segítségére lenni, hogy a kolostoron belül élve, azon keresztül sugározza ki, milyennek kell lennie egy igazi keresztény életnek.

A kolostor kisugárzásának egy sajátos módja a vendégek fogadása. Már Szent Benedek megállapítja, hogy a vendégek soha nem hiányoznak a kolostorból, és külön fejezet, az 53. foglalkozik a vendégekkel, akikben Krisztust fogadják. A világban megfáradt, lelkileg kiüresedett testvérek számára a kolostori befelé fordulást biztosító és megnyugtató légkör az irgalmasság testi-lelki cselekedetét jelentheti. A legutóbbi időben ennek a vendégekkel való törődésnek, az ő befogadásuknak több helyen külön formája alakult ki: a Kloster auf der Zeit – az időleges kolostori élet – gyakorlata. Egy vagy több hétre a világban élő és hajszolt emberek beállnak a kolostor életébe, és átveszik annak hitet sugárzó és megnyugtató ritmusát, felszítják keresztényi mivoltukat.

A bencés kolostoroknak egy másik, az eddigiekből is következő vonása az ökumenikus beállítottság. Ez már abból is érthető, hogy a bencés életforma akkor alakult ki, amikor még egységes volt a nyugati egyház. Nem katolikus testvéreink a Regulában és általában a bencés életformában nem találnak számukra bántót, elfogadhatatlant, ezért érzik otthon magukat. A kegyelem primátusa, az ősegyházi testvériség érzékelése, ezek mind vonzóak számukra. Ez a magyarázata, hogy a bencés kolostorok ökumenikus párbeszédek kedvelt helyei. Tudvalevő, hogy olyan ökumenikus jellegű közösségek; mint a taizéi, szintén sokat merítettek szervezetükben és szellemükben a bencés Regulából. Ezért van a bencés kolostoroknak már adottságaiknál fogva bizonyos hídépítő szerepük a nem katolikus testvérekhez, a velük való dialógushoz.

De maga a kolostori közösség, melyben testvériség és egymás segítése uralkodik, ahol az anyagi és lelki javak megosztása az eszmény, erősítő mintául szolgálhat mai társadalmunknak; melyben éppen a kisebb közösségek; a család szétesése okoz annyi problémát. Ezek bizonyos értelemben modellt találhatnak a kolostori közösségben: hogyan kell egymásnak megadni a tiszteletet, elviselni a másik másságát, miként lehet a közös cél érdekében együtt dolgozni. A Krisztusból merített szeretet végül is a legkülönbözőbb adottságú embereket is képes egybeötvözni. A bencés család légköre – melyről az alapító a Regula 31. fejezetében azt írja, hogy ott senki se szomorkodjék – segíthet egy társadalmat egészségesebbé, derűsebb életűvé tenni.

Nem véletlen a bencés kolostorokkal kapcsolatban a PAX, a BÉKE jeligéjének hangsúlyoztatása. Akik Istennel és egymással békében élnek, azok a békét sugározzák is. Erről a békéről írja Szunyogh Xavér bencés atya munkájában: “Olyan ez a benedeki szellem, mint az őskeresztény bazilikák stílusa; az Istenben való nyugalom, a nagystílűség, harmónia, PAX uralkodik benne; és a jó felé való törekvés és a rossz elleni harc soha nem lesz nyugtalan, lázas, az emberi erőket megfeszítő törtetéssé.” (19. lap) – Az ilyen élet végül is beletorkollik sajátos módon abba a más szerzetesrendek által is vállalt, és más-más változatban megvalósított célkitűzésbe: Ut in omnibus glorificetur Deus – hogy mindenben Isten dicsőíttessék! (57. f.)