A bencésekről

A magyarországi bencés rend története 1945-ig
Közel fél évezredes múltra tekinthetett már vissza a Szent Benedek Reguláját követő bencés szerzetesség, amikor az európai misszió utolsó hullámaként elérték képviselői a Kárpát-medencébe települt magyarságot a X. század utolsó harmadában. Az első kísérletek (Sankt-Galleni Brúnó térítő püspök, Szent Wolfgang einsidelni szerzetes) kevés eredménnyel jártak. A bencések tartós letelepedésére Géza fejedelem utolsó éveiben kerülhetett sor. A római Szent Elek és Bonifác apátság szerzeteseinek egy csoportja Szent Adalbert vezetésével először a csehországi Brewnowban alapított monostort. Onnan jöttek Adalbert társa-tanítványai, hogy Géza fejedelem engedélyével Szent Márton hegyén, Pannonhalmán letepedjenek 996-ban. A hely kiválasztásában szerepe volt annak a hagyománynak, amely a „Szent Hegy” közelében tudta Szent Márton tours-i püspök szülőhelyét. Koppány elleni küzdelméhez itt kérte Szent István az épülőfélben lévő monostor védőszentjének segítségét, majd a győzelem után fogadalmát teljesítve az 1001-ben kiállított kiváltságlevelével királyi apátság rangjára emelte. Kijelölte helyét a szerveződő magyar egyházi életben azzal, hogy Monte Cassino kiváltságait biztosította számára, amelynek lényege a püspöki joghatóság alóli kivétel. A megélhetést és továbbfejlősét pedig a legyőzött Koppány területének tizedei tették lehetővé az apátságnak.
Szent Márton monostorának alapítását további apátságok követték Szent István idejében, elsősorban a missziós munka erősítésére. Míg Pannonhalma missziós tevékenysége az ország nyugati részén a Duna két oldalára terjedt ki, a pécsváradi, zalavári, a zoborhegyi bencések a környékükön élő törzseket térítették, a csanádi monostor pedig a Tisza és Maros mente magyarságát. A bakonybéli szerzetestelep a térítői tevékenységnél alkalmasabb volt a szemlélődő és imádságos életre, s az apátság „a keresztény életnek újfajta erőforrásait nyitotta meg Magyarországon” (Bogyay).
Szent István monostorait a XI. század második felében a királyi alapítások egész sora követte (Tihany, Garamszentbendek, Mogyoród, Somogyvár, Szekszárd, Báta, Kolos, Meszes), és a XII. században Földvár zárja a királyi apátságok sorát. Ezek lettek a hazai bencés élet irányítói. Mellettük azonban a XII. században, a XIII. században pedig – főként a tatárjárás előtt feltűnnek azok a tekintélyben és gazdagságban kisebb apátságok, amelyeket a királyok példájára egyes nemzetségek alapítottak. A nemzetségek közös vagyonából létesített és megadományozott apátságoknak ők lettek a kegyurai, a monostorok templomai viszont a nemzetségek szent helyeivé váltak.
Igen nehéz megállapítani a kora középkori bencés kolostorok számát. Azok száma, amelyeket egykorú források bencésnek mondanak, 66 vagy 68. Ha ezt a számot kiegészítjük azokkal az apátos monostorokkal, amelyeknek létezését igazolni lehet, de bencés jellegükre nincs adatunk, a XIII. század első felében több, mint 90 monostor állt Magyarországon. Ez volt a bencés monostorok virágkora Magyarországon. A tatárjárásnak mintegy 40 apátság esett áldozatul, amelyek később sem mind keltek már életre.
A XI. század bencései – főleg a király alapítású apátságokban – missziós munkával foglalkoztak. Ahogy a XI. század végén kiépültek az egyházmegyék és ezeken felül a plébániák, a bencések monostoraikba vonulhattak vissza, hogy az imádság és munka reguláris egyensúlyában élhessék közösségi életüket a monostoruk alapítóinak szándéka szerint. XI. század végén tartott esztergomi és szabolcsi zsinat pedig szorgalmazta a stabilitas, a monostorhoz kötöttség elvének megvalósítását.
A monostorok népességére vonatkozóan szinte teljesen hiányoznak az adatok. Az átlagos létszám 10-12 szerzetes lehetett. De a biszerei apátnak 1235-ben 32 szerzetese volt, a pannonhalmi apátság viszont 40 rendtagot számlált virágzása idején, a XIII. század első felében.
A fizikai munkát a bencés kolostorokban korán felváltotta a szellemi munka: az írás művészete, a korábbi korok aszketikus és történelmi munkáinak tanulmányozása, új művek szerkesztése. Mindezek alapjait a kolostori iskolákban lehetett elsajátítani. A hazai monostorok kulturális tevékenységének színvonalát bizonyítja, hogy legendáink és történelmi irodalmunk termékei a XIII. század végéig bencés színezetűek és jórészt bencés eredetűek. A XII. század végéig fennmaradt hazai okleveleink fele ma is a pannonhalmi levéltárban találhatók.
A felépült apátsági templomok (Pannonhalma, Pécsvárad, Somogyvár, Vérteszentkereszt, Ákos, Ják, Lébény, Deáki) a hazai román és kora gótikus építészet legjelentősebb emlékei. A falusi templomok építészetére is jelentős mértékben hatottak. A bencés apátságok kulturális tevékenységéről és hatásáról alkotott képünket új színekkel gazdagítják a hiteleshelyi tevékenységre vonatkozó adatok. A XII. századtól nagyon sok konvent adott ki saját pecsétjével közhitelű oklevelet. Mivel a kisebb helyeken visszaélés is előfordult, Nagy Lajos 1351-ben úgy rendelkezett, hogy 14 bencés apátság folytathat hiteleshelyi működést. Apátságaink belső élete megfelelt a Regula előírásainak és a kialakult szerzetesi szokásoknak. Az egységes fegyelem és az apátságok közötti kapcsolat biztosítását szolgálta a IV. lateráni zsinat rendelkezése: a bencés apátságok országonként, illetőleg tartományonként tartsanak két évenként káptalanokat. Magyarosrszágon csak két ilyen káptalanról tudunk a tatárjárás előtt: Kapornakon 1217-ben és Madocsán 1225-ben. Úgy tűnik, hogy az apátok nem ismerték fel a káptalani intézmény jelentőségét, vagy saját joghatóságuk csorbítását látták benne. Tény, hogy a tekintélyes Oros pannonhalmi apát saját hatáskörében igyekezett elintézni a súlyosabb fegyelmi ügyeket is. A tatárjárás után 1260 körül azonban Favus pannonhalmi apát már vizitálta a bencés monostorokat.
Nagy hatással volt a rend fejlődésére XII. Benedek pápa 1336. évi bullája, az ún. Benedictina. Ebben megszervezte a bencés kongregációk első formáját. A felállított 35 tartományban előírta, hogy kétévenként tartsanak nagykáptalant, vizitációt és szabályozta a tanulmányi rendet. Végrehajtása érdekében 1342-ben Visegrádon, 1364-ben Garamszentbenedeken, 1366-ban Mogyoródon tartottak káptalant, és tudunk még 1348. és 1399. évi káptalanokról is. A káptalanok jegyzőkönyvei nem maradtak ránk, de más adatokból tudjuk, hogy a vizitációkat elvégezték, a négy tagú elnökség irányította magyar bencések erkölcsi és anyagi ügyeit, sok visszaélést szüntettek meg, védték az apátságokat a külső hatalmaskodók ellen. XIV. századi káptalanok eredménye a rend felvirágzása lett. Zsigmond király 1393. évi levelében írta, hogy Szent Benedek rendjének apátjai és szerzetesei a többi rendek között kiválnak számuknál fogva, és jó példát mutatnak a népnek, reguláris fegyelemben élnek. Ezért továbbra is tarthatják káptalanjaikat, szabadon választhatják annak elnökségét és vizitátoraikat. A század végén 65 körül lehetett az apátságok száma.
Az apátságok belső életét azonban a XIV-XV. Században szétzilálta egy lassan elharapódzó új szokás: az apáti székek  betöltésénél jelentkező rezerváció. A Szentszék vagy a királyi udvar egy-egy megüresedő apátságot nem engedet szabad választással betölteni, hanem csak kormányzót, kommendátort nevezett ki. Az udvari politikai szolgálataik jutalmaként apátságokat nyert javadalmasok elhanyagolták a rájuk bízottak lelki gondozását és gyakran anyagi szempontok alapján még novíciust is alig vettek fel. Mivel a kommendátorok a királyi udvarhoz fűződő kapcsolatok, rokoni szálak, politikai érdekek és érdemek alapján kerültek az apátságok élére, érthető az egyes apátok politikai szereplése. Főleg a nemesi és főúri családok tagjai tűntek fel nagyobb számban, hiszen előkelőnemzetségek nemcsak a legfőbb állami tisztségekre tartottak igényt, hanem a magasabb egyházi méltóságokra is. Feltűnő az is, hogy az apátok gyakran változtatták állásaikat, amelyeknek oka az apátságok különböző jogi helyzete és anyagi jövedelme volt.
A kommendátor intézmény a XV. század végére szinte teljes pusztulásba sodorta a magyar bencés szerzetességet. A század folyamán  legalább 33 apátság jutott hosszabb-rövidebb ideig kommendátorok kezére. Csak a legkisebb és legszegényebb apátságokban nem találjuk az anyagi javakat kereső kommendátorok nyomát. A hanyatlás  nagyságát mutatja, hogy a század végén Pannonhalmán 10, Pécsváradon 5 bencés élt. Az 1508-as vizitáció három helyen csak apátot, több helyen egy-két bencést talált apát nélkül, csupán Kapornakon éltek kilencen.
A szerzetesi szempontból nagy süllyedést jelentő kommenda rendszer után II. Ulászló király Tolnai Mátét nevezte ki pannonhalmi apátnak, hogy szervezze újjá a bencés életet az országban. Tolnai klerikusként a krakkói egyetemen tanult, és mint jegyző a királyi kancelláriában szerzett érdemeket. Kinevezése után belépett a rendbe, apáttá benediktálták és nagy buzgósággal kezdett a rendi reformhoz. Káptalant tartott Pannonhalmán, vizitácókat kezdett. Szerzeteseinek száma hamarosan 40-re emelkedett, akikből már az elnéptelenedett apátságokba is küldhetett. Legfőbb érdeme, hogy egy hármas tagozódású kongregációt hozott létre. Az első egységbe Pannonhalma és a tőle teljesen függő kis apátságuk tömörültek. Ezek apátját vagy perjelét, de szerzeteseit is Pannonhalma adta. 1512-ben megalkotta a főként királyi alapítású apátságok unióját. Az unió évenként tartott káptalant Pannonhalmán. Végül a kongregáció az össze magyarországi apátságot magába foglalta, és háromévenként tartotta káptalanjai a pannonhalmi altemplomban.
Ezt a Tolnai Máté főapátsága alatt új fejlődésnek indult bencés életet 1526 után a török hódítás pusztította el. A határvidéken végvárakká alakultak a monostorok. A felvidékieket a török elől menekülő főpapság foglalt el, hogy kárpótolják magukat elveszített birtokaikért. A kommenda rendszer a század derekán új erőre kapott. A század eleji közel félszáz apátságban a bencés élet a század végére egészen megszűnt. 1585-ben a főapátság lakói is otthonuk elhagyására kényszerültek és 50 esztendőre megszűnt a korban, tekintélyben és áldásos működésben egyaránt első magyar apátság.
A XVII. század hozta meg az újjá éledést. II. Ferdinánd 1629-ben úgy rendelkezett, hogy vissza kell adni eredeti tulajdonosaiknak az 1552 óta eltulajdonított egyházi birtokokat. A király Magyarországon ez elsősorban az egyházmegyéket és a jezsuita rendet érintette, mert sok hajdani bencés birtok volt kezükön. Pannonhalma visszaállításáért legtöbbet Himmelreich György kommendátor fáradozott, és törekvései halála után célt értek. III. Ferdinánd 1639-ben Pállfy Mátyást, Heiligenkreuz ciszterci perjelét nevezte ki főapátnak és a kongregáció elnökének. Pállfy főapát 10 rendtaggal meg is kezdte a szerzetesi életet Pannonhalmán. A kongregáció fejeként arra törekedett, hogy minél több apátságot visszaállítson eredeti hivatásába. A bakonybéli és a dömölki apátság megszerzése nem járt nagyobb nehézségekkel: ezekre a helyekre apátokat nevezett ki és így sikerült kiskonventeket is létrehoznia. A bencés élet sikeres továbbfejlesztésére a török kiűzése után nyílt kilátás. De mivel a főapát fegyverváltságot megfizetni nem tudta, hogy az apátságok el ne vesszenek, az osztrák Altenburg apátsága Tihanyt, a bécsi skót apátság Telkit, Göttweig Zalavárt váltotta vissza és ezt Zalaapátiban építette újjá. Így kezdett kialakulni a magyar kongregáció apátságainak sora, és lett teljessé azzal, hogy 1716-ban Göncz Celesztin Tihanyt, majd 1888-ban Kruesz Krizosztom Zalavárt kapcsolta Pannonhalmához.
A XVII.-XVIII. Században az apátságok mellett plébániákat és iskolákat is vett már át a Rend. Bencés plébánia volt Csepregen, pannonhalmiak lelkészkedtek Nagyszombatban, Kaposvárott, Modoron, Nagycenken. Gencsy Egyed főapát alatt 1672-ben vették át a bencések a modori kisgimnáziumot, Somogyi Dániel főapátsága mellett pedig a komáromi gimnáziumot.
A belső szervezet szempontjából jelentős esemény volt Lendvay Placid főapát 1694-ben írt Charta Caritatisa, amely nem annyira rendi szabályzat, statútum, mint inkább a leki életi és kormányzói alapelvek gyűjteménye. Statútumot Sajghó Benedek főapát idejében a Mária Terézia által kinevezett bizottság készített 1746-ban.
A barokk kori fellendülés jele, hogy az anyagi viszonyok javulásával sor kerülhetett azokra az építkezésekre, amelyekre olyan nagy szükség volt. A főapátság bővítése tekintetében a legtöbb alkotás Sajghó Benedek főapát nevéhez fűződik. Győrött Gencsy Egyed építette az „Apátúr”-házat, mely egy évszázadon át volt a főapátok tartózkodási helye. Tihanyban Lécs Ágoston építette a ma is álló templomot. Pannonhalma mellett a legnagyobb építkezések Koptik Odó dömölki apát nevéhez fűződnek, akinek a legfőbb vágya az volt, hogy Dömölköt búcsújáró hellyé fejlessze.
Ennek a lendületes barokk fejlődésnek vetett véget II. József  kolostoreltörlő rendelete. Pannonhalma 1786-ban, Bakonybél, Tihany, Dömölk, Modor, Nagyszombat és Komárom 1787-ben kapta meg az erről szóló értesítést. Zalavár és Telki tovább folytathatta életét. A rend megszüntetésekor 91 volt a rendtagok száma. A komáromi gimnázium tanárai, a celldömölki lelkészek és a plébánosok – a rendi ruha elhagyásával – tovább folytathatták munkájukat. A rend vagyona a vallásalapra szállt.
II. József halála után a bencések is remélték, hogy visszakerülhetnek monostoraikba. Somogyi Dániel főapát kérését II. Lipót az országgyűlésre bízta. A tárgyalásokat I. Ferenc idején közbejött francia háborúk késleltették, majd pedig a bencésekével a ciszterciek és a premontreiek visszaállítását is kapcsolatba hozták. I. Ferenc 1802 április 25-én állította vissza a Rendet. Iskolákat bízott rá és ellátásukra visszaadta a fő- és fiókapátságokat eltörlés előtti birtokaikkal. A főapát püspöki joghatóságot gyakorol egyházmegyéjében, a Rend pedig 9 gimnáziumot és 1 grammatikai iskolát köteles ellátni tanárokkal. Az iskolák mellett házuk és templomuk lesz a bencéseknek, hogy rendi szabályaiknak megfelelően élhessenek.
A magyar bencések élete jelentős változáson ment át, a munkakör majdnem teljesen új volt. A megváltozott életmód új statutumot követelt. Több kísérlet után Scitovszky hercegprímás, apostoli vizitátor készítette el ezt 1855-ben. A kongregáció elnöke, a mindenkori pannonhalmi főapát, aki közvetlen joghatóságot gyakorol az összes rendtag fölött. Háromévenként köteles nagykáptalant összehívni.
Kruesz Krizosztom főapátsága idején indult meg a kapcsolat elmélyítése az egyetemes bencés renddel, különösen az 1880-as Szent Benedek jubileumi év alkalmával. Fontos állomás lett az egész rend életében XIII. Leó pápa 1893. évi „Summus semper” brevéje. Ebben megszervezte a bencés kongregáció konföderációját, élén az abbas primasszal, a római központ tanulmányi ház, a St. Anselmo apátság apátjával.
A rendi növendékek képzése arra irányult, hogy felkészítsék őket a tanári munkára. A novíciusok a rendi élet elméletét és gyakorlatát a Regula, aszketika, liturgika, az egyházi ének és a rendtörténet tanulmányozása és a szerzetesi napirend gyakorlása révén ismerték meg. A teológiát Győrött, majd Pannonhalmán végezték a növendékek. Tanárképzés nagy fejlődésen ment át a XIX. században. Kezdetben a győri rendház volt a tanárképzés otthona, 1819 után pedig a bakonybéli tanárképzőn végezték tanulmányaikat. Kreusz Krizosztom főapát 1870-ben külön tanári kart rendelt a tanárképző intézetnek. 1884-ben Trefort Ágoston engedélyezte, hogy a pannonhalmi hittudományi és tanárképző intézet növendékei egyetemi előadások hallgatása nélkül tehetnek tanári vizsgát és szerezhetnek  államilag  érvényes  oklevelet.  1944-ben 28 tanára és 36 növendéke volt a pannonhalmi hittudományi és tanárképző főiskolának.
A bencés tanárok oktató-nevelő munkája a gimnáziumokban folyt. 1802-ben a győri, soproni, pápai, 1807-ben a nagyszombati, 1808-ban az esztergomi, 1811-ben komáromi, 1812-ben a pozsonyi és 1815-ben a kőszegi gimnázium átvételére került sor. A pozsonyi és nagyszombati intézet 1850-ig, illetve 1852-ig maradt a rend kezén. Jelentős esemény volt a XX. században, hogy 1922-ben a rend megtelepedhetett Budapesten és megkezdte a tanítást a gimnáziumban, majd 1939-ben Pannonhalmán nyílt gimnázium és diákotthon.
1917-ben életbelépett az új egyházi törvénykönyv. Ehhez kellett alkalmazni a rendi statutumokat is. A nagykáptalan megbízásából ezt a munkát Serédi Jusztinián végezte el 1921-ben. Ehhez az új Statutumhoz fűzött megjegyzéseket, módosító javaslatokat Hartmann Strohsacker göttweigi apát, mint a Szentszék delegátusa, 1932-ben. Ez a Statutum irányította a Rend életét a II. Vatikáni zsinat utáni Statutumig, 1972-ig.
1944-ben a Rend tagjainak száma 279 volt: Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás, a főapát, négy apát, 232 felszentelt, 21 fogadalmas növendék, 15 novícius.
A Rend vezetése alatt állt a pannonhalmi főiskola, 8 gimnázium (3271 tanulóval), 25 plébánia (amelyből 15 a főapát nullius egyházmegyéjében, 1 pedig az 1931-ben alapított sao paulo-i magyar lelkészség három rendtaggal. A rendi vezetés alatt álló katolikus népiskolák tanulóinak száma 6503 volt. A Rend kegyuraság alá 35 község tartozott.

Bencés konvent