• Prédikáció – 2012.03.11.

    2012. március 10. | Egyéb, Prédikációk

    Kiv 20,1-17; 1 Kor 1,22-25; Jn 2,13-25

    Kedves Testvérek!

                Vajon mitől lesz emberivé az ember? Emberségünk föladatát milyen úton-módon valósíthatjuk meg? Hogyan élhetünk együtt igazán emberi módon, emberi közösségként? – Minden kor minden emberének életbevágó kérdése ez. Talán a leglényegesebb emberi kérdésünk. Ószövetségi olvasmányunk a Kivonulás könyvéből éppen e kérdésre ad választ nekünk…

    A válasz így hangzik: Fölismerjük Isten szabadító szeretetét életünkben, s aztán életmódunkkal, teljes életünkkel válaszolunk rá! E válasz következményei, hogy nem imádunk, nem bálványozunk, nem istenítünk semmi evilági hatalmat vagy célt! Nem zsákmányoljuk ki sem saját magunkat, sem a többieket, sem a természetet, hanem emberhez méltó módon tiszteletben tartjuk munka és pihenés éltető ritmusát! Nem teszünk olyasmit a felebaráttal, amit mi sem szeretnénk elszenvedni őtőle! (Ez az ún. „aranyszabályˮ, amivel lényegében minden kultúra minden embere egyetért.) Emlékezünk arra, hogy a bűnnek következménye van, egyben azonban arra is, hogy Isten irgalma bűneinknél mérhetetlenül nagyobb… Tisztelettel, gondossággal, figyelemmel és szívünkben ébren tartott hálával gondolunk azokra, akiknek az életet köszönhetjük – Istenre és szüleinkre…J Fölismerjük helytelen kívánságainkat, romboló vágyainkat és nem követjük őket!

                Mindennek célja: hogy valóban szabadon, emberi módon éljünk! Isten ezért szabadítja ki népét az egyiptomi szolgaságból: Ő szabadságra teremtette az embert, nem rabszolgaságra. A Kivonulás nagyszabású története szerint azonban nem elégséges a rabszolgatartó társadalom külső bilincseitől megszabadulnia az embernek. A szolgaság reflexei tovább élnek benne, könnyű visszavágyódnia a megszokott biztonságba: oda, ahol nem kellett gondolkodnia, nem kellett felelősséget vállalnia másokért. A Kivonulás nagy csodáját, tudjuk, követi a pusztai vándorlás embert megpróbáló időszaka. A pusztában valóban szabad lesz az ember: szembe kell néznie saját magával, saját szívének vágyaival, félelmeivel, bizalmatlanságával és kudarcaival. Már nem vádolhat egy külső, fölötte lévő zsarnokot saját nyomorúságáért.

                Meg kell tanulnia: „A szabadság felelősség.” S mikor ezt halljuk, valljuk be, könnyen elveszítjük kedvünket. A Tízparancsolatot azonban nem egyszerűen azért kapjuk, hogy korlátozzon bennünket. A Tíz Ige, a tíz szent szó útmutatás akar lenni az életre. S amint Szent Iréneusz egyházatya emlékeztet bennünket: a Tízparancsolat Krisztus után is érvényben van. E szabályok továbbra is arra szólítanak föl bennünket, hogy azok legyünk, akiknek Isten szánt bennünket. Hogy személyes és közösségi életünket Isten jóakarata szerint rendezzük be. Hogy végre felnőjünk, hogy végre „megemberesedjünk” – milyen szép magyar szó: hogy valóban emberek legyünk, emberséges emberek, emberi emberek, ne pedig embertelenek…!

    története, először még szinte gyermekded módon viselkedik. Folyton azt kérdezi: „Mikor érünk már oda?” „Mikor eszünk?” „Nem kaphatnánk valami finomabbat vacsorára?” „Miért nem megyünk már haza?” „Mikor lesz már vége enne az egésznek?” – S nem kell Mózesnak vagy Áronnak lennünk ahhoz, hogy ezen őrjítően idegesítő kérdések ismerősek legyenek számunkra…            A szabadságból éppen megszabadult rabszolga, emlékeztet minket a Kivonulás

    Az ember fölszabadítása nem megy tehát könnyen. Tanulnunk kell a szabadságot, tanulnunk kell jelentését és értemét. Nemcsak a Tízparancsolat vagy maga a Kivonulás könyve, hanem bizonyos szempontból az egész Szentírás célja ez: hogy Isten gyermekeinek szabadságára neveljen bennünket.

    És valóban, Jézus szolgálatának ugyanez a célja: az ember fölszabadítása, a Törvény igazi értelmének, szellemének megvalósítása, beteljesítése… – A Templom megtisztításának mozzanata, amelyet Szent János evangéliumának elejére helyez, szintén ezt fejezi ki: visszatérni Isten eredeti szándékához, megújulni, újra a lényeggel foglalkozni!

    Megtisztulni, rendet teremteni életünkben, újra a lényeggel foglalkozni – igazi nagyböjti föladat! Ne féljünk hát tőle! J

    S mit jelent ez kézzelfoghatóan? – Legalább két dolgot: Helyet készíteni életünkben Istennek, újra beengedni Őt oda, késznek lenni a beavatkozására a jó és igaz érdekében, amint Jézus is kész volt. És újra tisztán a lényeget látni: Isten tervét az emberrel, jóindulatát, irgalmát, és Jézusban a végsőkig elmenő szeretetét!

    *

    Boldog, aki fölismeri Isten tervét az emberrel és tetteivel cselekszi Isten igazságát!

    Boldog, aki fölismeri Isten irgalmas Szeretetét, helyet talál neki életében!