• Prédikáció – 2012. március 4.

    2012. március 5. | Egyéb, Prédikációk

    Róm 8,31b-34; Mk 9,2-10

     „jól csak a szívével lát az ember.

    Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.

    Antoine de Saint-Exupéry

    Azért vagyunk ma este itt, mert szeretnénk közelebb jutni Istenhez. Szeretnénk élesebb szemmel észrevenni az Ő jelenlétét életünkben. Ősi, bibliai és keresztény kifejezéssel élve szeretnénk látni Őt. Valamiképpen már most, ebben az életben.

    Ebben segít bennünket az imént hallott evangélium: egy látomást, egy képet vetít elénk. Így szól arról, Akiről oly nehéz igaz szavakat szólni. Akkor értjük jól e szöveget, ha a hallott Ige magával ragad bennünket – s így közvetít valamit életünkben a látomás titkából…

    Isten három emberét láthatjuk e látomásban – Mózest, Illést és Jézust. Mindannyian látják az isteni fényt, mégis csak egyikük ruhájáról verődik az ragyogva vissza. Nem a nagy törvényadó Mózesről van szó, nem is a rettenetes tisbei Illésről, bármekkora tekintélynek örvendtek is… Égi szózat teszi egyértelművé, ki a legfontosabb: Jézusra kell figyelni, mert Ő az Atya szeretett Fia! Végül csak egyedül Jézust látjuk a színen. Azt a Jézust, aki közvetlenül színeváltozása előtt jövendölte meg szenvedését s nem sokkal utána a halálba indul.

    Első pillantásra ennyit láthatunk az apostolokkal együtt… Ha velük vállaljuk a tanítvány szerepét, ha az apostolokkal együtt próbálunk látni, ha merünk mi is hívő keresztények, Jézus követői lenni, akkor az evangélium fokozatosan személyes értelmet nyerhet életünkben… Egy látomásban foglalja össze a keresztény élet tapasztalatát. Jelképekben mutatja meg azt, ami igazán lényeges az életben.

                S mit látunk? – A szeretet titkát: az Atya szeretett Fiára irányul tekintetünk. Az Emberfiára, a názáreti Jézusra. E Jézusnak közönséges és szomorú véget ért életében pillanthatjuk meg az isteni szeretet titkát: a nekünk a legdrágábbat is odaajándékozó Atyát, a halálig hűséges Fiút, s majd a szeretet kitartó és fáradhatatlan Szentlelkét. Azt a titokzatosan Háromságos Istent, akinek hatalma a szeretet hatalma. Csakis e hatalom tart örökké, csakis ez maradandó az életben. Egyedül e szeretet nem megy soha veszendőbe.

    E szeretet sorsa világunkban: halál és föltámadás. E szeretet tud szenvedni a másikért, előbb-utóbb utoléri a szenvedés. Legszebb pillanataiban oda tudja adni önmagát, az életét is a szeretetért. Útja mégsem kudarccal végződik: e szeretet megszólít, fölhívást jelent számunkra. Akit már szerettek így, az „látja”, tudja, miről van szó: maga is szeretne így szeretni…

    Ha jól figyelünk a Szentírásra és életünkre, akkor e láthatatlan és fölfoghatatlan, mégis vágyott és vonzó titoknak, az Isteni Szeretetnek a körvonalait láthatjuk kirajzolódni Jézusban.

    Mert a láthatatlan Istent soha nem látta senki. Ő sokkal hatalmasabb mindennél, ami látható… Ne feledjük: a Szentírás szerint még a választott nép nagyjai, Isten barátai sem pillanthatták meg az Ő arcát! Amikor Mózes azt kéri, hadd láthassa szemtől-szembe az Urat, kérése elutasíttatik. Csak hátulról pillanthat az előtte elvonuló Úrra. Illés sem pillanthatja meg közvetlenül Istent. A próféta átéli a vihart, a földrengést, a tüzet – az Úr még sincs egyikben sem. Aztán a levegő alig észrevehető rezdülése figyelmezteti őt arra, hogy Láthatatlan Isten van jelen előtte.

    E Láthatatlan Isten a lehető legegyszerűbben: egy emberi életben, Jézusban mutatja meg magát nekünk! Nem idegen módon közeledik felénk. Hanem egészen emberi módon, hogy megértsük Őt. Jézus Krisztus emberi életében láthatjuk, érthetjük meg a Láthatatlan Istent. Jézus arcán, az Ő lényében, az Ő személyiségében ragyog föl Isten dicsősége. Jézus halála és föltámadása ad értelmet a mi életünknek. Jézusban láthatjuk, hogy Ki az Isten s, hogy a szeretetben kivé lehet az ember. Krisztusban ismerhetjük föl és tapasztalhatjuk meg az isteni szeretet magával ragadó és átalakító erejét. Őbenne kapjuk meg azt az ígéretet, hogy hasonlóak leszünk Hozzá, mert látni fogjuk majd Őt színről-színre, úgy amint van.

    *

                Meglepő módon muszlim testvéreink sok olyan hagyományt őriztek meg Jézus kapcsán, amelyet hiába keresnénk a Szentírásban, vagy az Egyház egyéb följegyzéseiben. Nem egy alkalommal ezek új, számunkra, keresztények számára is tanulságos fényben láttatják Jézust és a jézusi tanítást. Al-Ghazáli, a mintegy 900 éve élt nagy muszlim vallástudós idézi egyik utolsó művében Jézus egyik ilyen tanítását:

    „Attól az órától, hogy fölravatalozzák a halottat, egészen addig, míg le nem teszik a sír szélére, Isten a maga dicsőségében negyven kérdést intéz hozzá. Ezek közül az első így hangzik: Éveket szenteltél annak, hogy lásd a teremtett világot, de nem szántál egy órát sem arra, hogy megpillants engem!

         Naponta a szívedbe néz és megkérdi: Mit foglalkozol mással, amikor körülvettelek minden jóval? Te azonban süket vagy, semmit sem hallasz.”

    Akár valóban közvetlenül magától Jézustól származik e mondás, akár nem, kétségkívül erőteljesen és keresztény hitünkkel egybecsengően foglalja össze a jézusi igazságot: Isten itt van, jelen van életünkben, s Jézus abban szeretne segíteni nekünk, hogy fölismerhessük, és egyre jobban megismerhessük Istent.

    Tanuljunk meg tehát figyelni, figyelni Jézusra, figyelni az Ő szentírási szavaira, figyelni az életünkben halkan, mégis kitartóan szóló isteni hangra! Tanuljunk meg szívünkkel figyelni, testvérek!

    Valahogy úgy, amint a róka kötötte a Kis Herceg lelkére búcsúzóul: „jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.