• Prédikáció Nagyböjt 4. vasárnapjára

    2012. március 20. | Egyéb, Prédikációk

    2 Krón 36,14-16.19-23

    Ha mindenki azt mondja, hogy nem az ő dolga, akkor mi fog történni? Semmi… Ez egy érthetetlen honi mentalitás. Nagyon találónak érzem azt a mondatot, amit nemrég hallottam: ebben az országban az állampolgárok döntő többsége szívesen megnézne otthon a tévében, egy sör mellett egy forradalmat, csak neki ne kelljen semmit sem tennie érte.”
    /Blaskó Péter színművész/

    Kedves Testvérek!

    Múlt vasárnap a Kivonulás könyvéből vett olvasmányunkból kiindulva elmélkedtünk szabadságunkról, emberségünk föladatáról. A Kivonulás és a pusztai vándorlás története igazi nagyböjti történet: Nagyböjt Szent negyven napjában mind Mózes negyvennapos Sínai-hegyi tartózkodása, mind a pusztában eltöltött negyven esztendő erre emlékeztet bennünket.
    Ma, Nagyböjt IV. vasárnapján, az öröm vasárnapján eszembe ötlik a kivonulás történetének egy másik mozzanata: a frigyláda leírása. A sok-sok évszázada elveszett ládát, Isten trónját két csodálatos és félelmetes mennyei lény, kerub aranyszobra őrizte, akik kiterjesztett szárnyakkal a láda tetején foglaltak helyet. „A kerubok… arca egymás felé fordult, tekintetük egyszersmind az engesztelés táblájára szegeződött.” (Kiv 37,9) – olvassuk Mózesnál. A két mennyei őrző, a két titokzatos isteni lény tekintete tehát arra a helyre irányul, ahol Isten hatalma van jelen, s ahol ez a hatalom az ószövetségi istentisztelet szabályai szerint szembesül az emberi bűnnel, egyszersmind eltörli azt.
    Érdekes módon már a régi, ószövetségi fölfogás szerint sem egyszerűen az ember váltja meg tehát saját magát, pusztán saját erejéből. Az áldozat szerepe lényeges, azonban a Kivonulás könyve szerint maga Isten hozza létre az áldozati rendet. Végső soron az Ő kegyelmének, ingyenes szeretetének köszönhető tehát, hogy az ember áldozatot tud bemutatni, hogy egyáltalán engesztelni tud. Az pedig szintén Isten irgalmának köszönhető, hogy Ő elfogadja az áldozatot.


    Ha tehát követjük a kerubok tekintetét, akkor ezt látjuk. Isten irgalmának, szerető jelenlétének és törődésének valósága tárul föl előttünk. Az Újszövetségben az Zsidókhoz írt levél szerzője az, aki majd a kerubokkal együtt néz és gondolkodik el e titkon. Ő az irgalom trónjáról beszél. Keresztényként Krisztusban még inkább megnyílik előtte a korábban fölismert valóság. Írását olvasva mi is fölismerhetjük, hogy valóságunk szívében ott áll az Irgalmas Isten trónja, azé az Istené, akire mindig számíthatunk.
    Ma, Örömvasárnap valójában semmi mást nem kell tennünk, mint követnünk a kerubok tekintetét – az angyalokkal és a szentírókkal együtt kell néznünk az irgalom trónja, valóságunk szíve felé.
    Mai első olvasmányunk szerzője, a krónikás a babiloni fogságból hazatért zsidó népnek ír. Buzdítani szeretné népe tagjait: érdemes Istenhez fordulni, Hozzá megtérni! E gondolat jegyében született művének legutolsó mondata is, amely zsidó testvéreink számára egyben a Biblia utolsó mondata: „Legyen vele az Úr, az ő Istene és menjen föl!ˮ – Micsoda irgalom, hihetetlen ajándék: isten Círus, a pogány király szájával mondatja ki e mondatot az és buzdítja visszatérésre saját népét: visszatérésre Jeruzsálembe, a Szentföldre, egyben visszatérésre magához Istenhez.
    E mondat – Ne feledjük, a Héber Biblia utolsó, tehát hangsúlyos mondata! – a remény üzenete, egyben bátorítás a vallásos megtérésre, Isten Szavának újbóli komolyan vételére, ösztönzés az imádságra, s arra, hogy Isten szándéka szerint változtassunk életünkön.
    Isten irgalmas szeretete hív tehát bennünket az ószövetségi olvasmányból. S ugyanezt a szeretetet állítja elénk János evangéliuma: „szerette Isten a világot”, mégpedig nem is akárhogyan szerette, hisz a legdrágábbat adta oda értünk! Isten irgalmas szeretete sugárzik felénk János szavaiból: „nem azért küldte Isten a Fiát a világba, hogy elítélje a világot”. Isten szereti a világot és szeret benne bennünket, mindannyiunkat személy szerint. Az ítéletet nem ez az Irgalmas Isten hozza ránk, hanem saját szívünk sötétsége, elzárkózásunk a fénytől.
    Ezért fontos újra meg újra egyesülnünk a kerubok fénylő tekintetével, újra meg újra fölfedezni életünkben az irgalom trónját és a kiengesztelődés lehetőségét. Az Isteni Szeretet jelen van világunkban, forró tűzként járja át valóságunk minden mozzanatát, megtisztító és éltető óceánként tölt be és itat át mindeneket. Sokszor nem érzékeljük, sokszor elfeledjük Őt. Vágyaink, félelmeink és bűneik elhomályosítják érzékelésünket. Ezért kell újra meg újra az irgalom trónjára tekintenünk az angyalokkal. A Zsidókhoz írt levél szerzője számára e valóság, Isten Irgalma Jézus életében tárul föl: hiszen ő maga is imádkozott az Isteni Irgalomhoz, mikor emberileg kilátástalan helyzetbe került. S meghallgatásra talált. Vele mi is bízhatunk ugyanebben az Irgalomban.
    Bárcsak tudnánk követni e tekintetet, a két kerub tekintetét! Bárcsak fölfedeznénk életünkben Isten Irgalmát! Bárcsak az irgalmas Megváltó tanítványai és követői lehetnénk! Bárcsak soha ne felednénk el valóságunk éltető szívét!