• Prédikáció Virágvasárnapra – 2012. március 31.

    2012. április 2. | Egyéb, Prédikációk

    Mk 11,1-10

    Kedves Testvérek!

    Ma esti ünneplésünkkel veszi kezdetét a Nagyhét – Számunkra, keresztények számára az év legfontosabb hete! Bekapcsolódva az Egyház imádságába e héten közösen fölfedezhetjük, hogy valójában kik is vagyunk mi magunk és kicsoda Isten. A most kezdődő hét szertartásaiban egészen drámai módon szembesülhetünk mindezzel.

                Egy utazásra kapunk tehát meghívást, hogy ma a jeruzsálemi tömeggel együtt szívesen és örömmel köszöntsük Jézust, mi is hozsannát kiáltsunk, boldogan fogadjuk be őt. A hét folyamán aztán meg kell barátkoznunk avval az egyáltalán nem tetszetős gondolattal, hogy Jézust mégsem fogadják oly szívesen az emberek, sőt végső soron el akarják pusztítani. Vajon velünk mi a helyzet?legfontosabb hete! Bekapcsolódva az Egyház imádságába e héten közösen fölfedezhetjük, hogy valójában kik is vagyunk mi magunk és kicsoda Isten. A most kezdődő hét szertartásaiban egészen drámai módon szembesülhetünk mindezzel.

                Először szívesen fogadni Jézust könnyű, kitartani mellette a végsőkig azonban már sokkal nehezebb… Személyének, szavainak, életének, sorsának kihívásával szembesülve megérthetjük Nagyhéten, miért lehet ő fenyegető és veszélyes számunkra, s miért utasítjuk őt vissza.

     

    Így haladunk előre a héten Jézus történetében. A holnap, majd Nagypénteken fölhangzó szenvedéstörténetben és a többi napok olvasmányaiban Jézus sorsa bomlik ki előttünk: az Evangélium önvizsgálatra hív. Jézusban az ember és Isten igazságával szembesülhetünk, hogy e szembesülésünk után beléphessünk Isten irgalmába, Húsvét fényébe.

    2012. árpilis 1

                Mk 14,1-15,47

    „Egy ifjú követte… mezítelenül…”

    Kedves Testvérek!

                Márk evangélista passiótörténetének van egy különös alakja: egy ifjú, aki minden bizonnyal a meleg jeruzsálemi estén a Getszemáné majorban alszik, majd pedig merészen követi Jézust. Követi, mikor minden tanítványa elhagyja őt. Nem sokkal később, Húsvét reggelén is föltűnik majd egy ifjú az üres sírboltban, hogy közölje az asszonyokkal Jézus föltámadásának örömhírét.

    Az ifjú, a kezdő tanítvány, a novícius (így is fordíthatnánk a görög szót) – a Jézus nyomába szegődő tanítvány képe az, azé az emberé, aki nagy és bátor tettre vállalkozik. Aki komolyan veszi keresztségét, akit a megkeresztelendő öltözékében látunk: itt van előttünk, alig fölöltözve, készen arra, hogy alámerüljön a vízbe, Jézus megújító szenvedésébe, elkötelezve magát a tanítványságra, Jézus követésére. Mezítelenségével és meghátrálásával Márk tükröt tart minden tanítvány, minden keresztény hívő elé, így elénk is: Jézust követni evvel jár.

    A most kezdődő Nagyhét lemezítelenedésünk hete: Jézusban személyében, sorsában láthatjuk, ki az ember és kicsoda Isten. S amint eljutunk a mai naptól, a passió első fölolvasásától Nagypéntekig, a Szenvedés nagy napjáig, amikor másodszor hangzik föl Jézus passiója, addig szép lassan lemezítelenedik előttünk minden. Amint templomaink elveszítik díszeiket, mi magunk is szembesülünk a puszta valósággal, s amint kialszanak a fények, szembe kell néznünk saját szívünk sötétségével.

    A tanítvány útja ez, mely a Mester útját követi. S Márk evangélista ma azt kérdezi tőlünk: Vajon végig mersz-e menni rajta? Vajon vállalod-e a mezítelenség útját életedben? Vajon kitartasz-e mindvégig – egészen az üres sír csodájáig?

    Hogy majd e hét végén, elmondhasd az evangéliumi ifjúval, szíved teljes meggyőződésével és őszinte bizalmával, megosztva azt, ami a tiéd, minden Jézust keresővel: „Ne féljetek! A Názáreti Jézust keresitek? Nincs itt, feltámadt! Menjetek el és mondjátok el…!”

                S hogy majd életed végén Te is beléphess abba a fénybe…